Liberté, Paris, 2013 – P. Szabó Ernő interjúja


Kasza Gábor fotóművész párizsi tárlatairól, az Y sorozatról és a magyar fotó esélyeiről
Három kiállítást rendezett néhány hónap alatt Párizsban Kasza Gábor fotóművész: volt egyéni tárlata a Kogen Galériában és a májusi víz fesztiválján, a Krajcberg Alapítvány galériájában pedig július 15-ig láthatók a művei, amelyeket új munkáival egyetemben szeptemberben a Corvin Áruház harmadik emeletén, a művészetek szintjén mutat be.
Nagy hagyományok folytatója, hiszen André Kertész, Brassai és sok más magyar fotós művészete Párizsban bontakozott ki. De mik voltak az ön bemutatósorozatának közvetlen előzményei?
– 2012-ben egy két hónapos ösztöndíjat kaptam a párizsi Cité des Artsba, a Budapest Galéria által meghirdetett rezidensprogramban. A műteremkomplexum egy „nagy hotel”, a világ minden részéből érkezett több száz művész dolgozik benne egyszerre. Egyelőre Magyarországnak nincs itt saját műterme, de állítólag hamarosan lesz. Két hónap alatt sok helyen jártam a városban, megismerkedtem a Kogen Galéria egyik vezetőjével is, aki magyar származású, bár már nem tud magyarul. Meghívtak a What’s next? című csoportos kiállításra, amely sajátos reflexió volt a december 21-re jósolt világvége-jövendölésekre. Ekkor megegyeztünk abban, hogy januárban önálló kiállításom nyílik. Ezzel párhuzamosan a Párizsi Magyar Intézetben is részt vettem egy csoportos kiállításon, amelyet a magyar fotó nagy barátja, Colin Ford nyitott meg. Ennek a tárlatnak a hozadéka, hogy meghívtak a májusban rendezett „vízfesztiválra”, hivatalos nevén Festival de l’oh nevű tematikus rendezvényre. Az idei vendégek a Duna-menti országok voltak, a rendezők eljöttek Budapestre és a Párizsi Magyar Intézet kiállítására is, így véglegesült a meghívásom, és az, hogy az Y sorozat olyan darabjait mutassam be, amelyek a Dunához, a környezethez kötődnek. Három fotómat négyszer öt méteresre nagyítva mutatták be, egy viadukt szerkezetére erősítve, öt kép pedig egy táblán volt látható, amelyen térkép is mutatta, az ország mely részén készültek a felvételek.
– Ugyancsak környezetközpontú az a galéria is, amelyben másik kiállítását megrendezték. Mit lehet tudni az alapítóról, Frans Krajcbergről?
– Lengyel származású művész, aki fiatalon, a második világháború előtt először Moszkvába ment, majd a kommunizmus igazi arcát megismerve Párizsba, néhány évvel később pedig a brazíliai őserdőkbe. Ma is él, festő, szobrász, különös épületek tervezője, izgalmas, organikus művek alkotója, aki néhány évvel ezelőtt alapítványt hozott létre a Montparnasse torony szomszédságában.
– Az ember és a környezet viszonyát jelenítik meg az Y sorozat képei, több alfejezetre osztva. Mikor indult a sorozat?
– Analóg filmre kezdtem 2008-ban, a digitális képek minősége azonban olyan gyorsan fejlődött, hogy 2009–10-ben áttértem a digitális technikára. Magányos, a kirekesztettség állapotát, ugyanakkor azonban az önmagunkkal való találkozás lehetőségét jelző, ennek a találkozásnak az élményét átélő figurák látszanak a képeken. Vannak azután olyanok is, amelyek erőteljesen fejezik ki a krízis állapotát, a morális értékek válságát. Innen jön az Y cím: a jel bifurkációs jelkép, az utak eltérésének, a válaszútnak a szimbóluma, érvényes volt a reneszánsz időszakában, de az ma is. A képek megrendezettek, erősen kötődnek a színház esztétikájához, de a darab megtekintésekor átélhető katarzishoz is. Látszólag csak fotók, de a tudatalattink tájképeinek is nevezhetjük őket.
– A világhírű klasszikusok mellett valóban megismertethetik magukat a nagyvilágban a magyar fotográfia új generációi is?
– A második világháború, majd az utána következő diktatúra megtörte a folyamatosságot, a nemzetközi kapcsolatrendszer felbomlott. Eltűnt az a tömegháttér, amely a jelentős fotósok mögött volt, eltűnt a dinamika. Aki ma ki akar tűnni, a fotó nemzetközi központjai felé törekszik. Az itthon maradóknak provinciálisabb, nehézkesebb struktúrában kell dolgozniuk, ami nyilván nem segíti őket. Nem mondom, hogy a világ legelmaradottabb országa vagyunk, de biztos, hogy a műtárgypiac központja még sokáig nem Közép-Európa lesz. Nekünk nincs Josef Sudekhez, Jan Soudekhez vagy Josef Koudelkához mérhető világnagyságunk, de a meglévő értékeinket sem népszerűsítjük úgy a világban, ahogyan a csehek teszik. Óriási pénzek forognak ma nyugaton a fotó körül, az előre tekintő országokban nagy állami befektetésekkel segítik a művészeket, a galériákat, a gyűjtemények építését. Ha azt akarjuk, hogy világhírű fotósaink legyenek, akkor szellemileg és anyagilag is be kell fektetnünk. A magam lehetőségeihez képest én is ezt csinálom tizenöt éve.

P. Szabó Ernő

Comments are closed.